GURYONGPO FALFESTMÉNYES FALU

A Gyeongsangbuk-tartománybeli Pohang Guryongpo partjain élt egy aranyos kis haenyeo, Soeun.

Soeun nagyon szerette ezt a tenger illatával teli falut.

A hullámok morajlásának hallgatása megdobogtatta a szívét, és a tenger bámulása mosolyt csalt az arcára.

Soeun nagymamája volt a falu leghíresebb haenyeója.

Bár már elmúlt százéves és felhagyott a búvárkodással, több időt töltött a tengerrel, mint bárki más.

Nagymama megfogta Soeun kezét, és megtanította neki az egyes tengeri élőlények nevét.

Nagymama mindig ilyen történeteket mesélt a tengerről. Neki köszönhetően Soeun könnyen összebarátkozott az óceánnal.

Soeun az egész faluban eleven gyermekként volt ismert.
Bár még fiatal volt, nem félt a víztől, és a szeme csillagként ragyogott, valahányszor a tengerről szóló történeteket hallotta.

De Soeun szívének mélyén mindig ott volt egy megválaszolatlan kíváncsiság.

Ez annak a legendának volt köszönhető, amelyet a falu vénei azokon az estéken meséltek, amikor a tengeri szellő elcsendesedett és a holdfény ragyogott.

"Réges-régen, egy viharos napon tíz sárkány próbált meg felemelkedni a mennybe az előttünk elterülő tengerből.
De az egyik visszazuhant az óceánba, és csak kilenc érte el az eget.
Ezért lett a falunk ismert Guryongpo néven, a Kilenc Sárkány Kikötőjeként.
Miután a sárkányok felemelkedtek és a vihar elült, egy gyönyörű szivárvány húzódott végig az égen."

A felnőttek úgy mesélték ezt a legendát, mintha dicsekedni való dolog lenne, de Soeun számára nem volt több egy álomszerű, titokzatos mesénél.

Így Soeun gyakran mormogta magában.

„Miért zuhant vissza az egyik sárkány a tengerbe?
Lehetett ennek valami oka?”

Aztán egy napon heves vihar tombolt, pont úgy, mint a legendabeli napon.
A mennydörgés zengett és a villámok cikáztak egész éjjel.

Másnap reggel az eső elállt. Meleg napfény szűrődött át a felhőkön, és egy gyönyörű szivárvány csillogott a tenger felett.

Abban a pillanatban, amikor meglátta a szivárványt, Soeun léptei a tenger felé vitték.

„A tenger most biztosan kristálytiszta!”
Dobogó szívvel vett egy mély lélegzetet, és belevetette magát az óceánba.

Ahogy úszott a vízben, egy fénysugár akadt meg a szemén a hullámok között.

Közelebb úszva Soeun valami halványan fénylőt látott.
Nem kagyló volt, sem színes korall, hanem egy nagy, tojás alakú gyöngy.

Mi ez? Úgy néz ki, mint egy kő, de mégis olyan, mint egy hatalmas gyöngy!'
A nagy gyöngy kékes árnyalatú volt, és amikor az ujjbegyeihez ért, meleg energia áradt át rajta.

Óvatosan a hálójába helyezte a gyöngyöt, Soeun szíve vadul kalapált.

Szorosan fogva a hálót, hogy el ne veszítse a gyöngyöt, a felszínre úszott.

Soeun az egész faluban ismert volt

mint élénk gyermek.
Bár még fiatal volt, nem félt a víztől,
és a szeme úgy csillogott, mint a csillagok,

valahányszor a tengerről szóló történeteket hallott.

De Soeun szívének mélyén
mindig ott volt egy megoldatlan kíváncsiság.

Azokon az éjszakákon, amikor a tengeri szellő elcsendesedett

és a holdfény ragyogott,
ez a falu vénei által összegyűlt legenda miatt volt,

amit elmeséltek.

"Régen, egy viharos napon tíz sárkány
próbált az égbe emelkedni az előttünk lévő tengerből.
De az egyik visszazuhant a tengerbe,
és csak kilenc emelkedett az égbe.
Ezért hívják a falut

Kilenc Sárkány Kikötőjének, Guryongpo-nak.
Miután a sárkányok felemelkedtek és a vihar elült,
egy gyönyörű szivárvány ívelt át az égen."

A felnőttek úgy mesélték ezt a legendát,

mintha büszkeségre adna okot,
de Soeun számára ez nem volt több, mint

egy álomszerű és titokzatos mese.

Így Soeun gyakran mormogta magában.

„Miért zuhant vissza az egyik sárkány a tengerbe?
Lehetett ennek valami oka?”

És aztán, bátorságát összegyűjtve, belevetette magát a tengerbe!

Először egy holdhal közelítette meg Soeunt.

Széles, lapos testét ringatva, ahogy komótosan sodródott, a holdhal lassan kinyitotta a száját, mint a tenger bölcse.

„Helló, kis Haenyeo?”
„Ó, ez egy holdhal.”

„Guryong álmomban azt mondta, segítsek neked, ezért jöttem fel a felszínre.”
„Nekem is találkoznom kell Guryonggal. Tudsz segíteni?”

A holdhal nagy szemeivel pislogott és bólintott.

„Mi, tengeri barátok, nem segíthetünk csak úgy az embereknek. Csak akkor segíthetünk, ha megoldod a feladványt, amit adunk. Hogy elérd Guryongot, át kell jutnod azon a kőkapun. Megpróbálod?”
„Természetesen! Feltétlenül át kell jutnom.”

Soeun a holdhal vezetésével a kőkapuhoz lépett.
Ezek a szavak voltak a kőkapuba vésve.

<„Mi a holdhal nemzetközi neve?”>

Miután áthaladt a sziklakapun,

az ösvény kettévált.

Az egyik egy mély, sötét hínárerdőbe vezetett,

míg a másikat egy erős, kagyló alakú zár torlaszolta el.

Habozva, hogy melyik utat válassza,

Soeun elolvasta az elágazásnál lévő táblát.

Egy találós kérdés volt ráírva.

<„Amikor eljön a tél, kik vagyunk mi, akik új ruhát és új nevet kapunk?”>

Soeun meredten bámulta a táblát, és félrebillentette a fejét.

„Télen ruhát váltunk? Ez vajon mit jelenthet?”

Ekkor egy ezüstös hullám rohant felé.

Több száz hering kavargott Soeun körül,

farkukkal csapkodva.

Az elöl lévő, hosszú fülű hering vigyorgott és suttogott.

„Kis Haenyeo, mi bánt téged?”

Soeun hosszú ideig úszott, amíg az ezüstös ösvény el nem tűnt.
Aztán egy fülkagylókkal és hínárral teli falu bukkant fel.

Egy fülkagyló óvatosan kidugta a fejét a héjából.

„Soeun, már vártunk rád. Guryong szólt nekünk.”
„Így van! Azért jöttem, hogy találkozzam Guryonggal.”

„Akkor át kell haladnod ezen a falun.
De nem sétálhatsz csak úgy át rajta.
Csak azok az emberek haladhatnak át a falunkon, akik igazán ismerik a tengert.
Nos, van kedved megfejteni egy találós kérdést?”
„Természetesen!”

A fülkagyló lassan, a hullámok ritmusára beszélt.

„Szorosan a sziklákhoz tapadok, hogy élhessek.
De milyen eszközzel feszítenek le minket?”

Milyen mélyre ment?
Hirtelen az óceán hullámai örvényként kezdtek kavarogni.

– Á! –

Soeun szorosan belekapaszkodott a halászhálóba,
de az erős áramlat elsodorta, ereje pedig fogyatkozott.

Ekkor történt.
Egy hosszú, puha kar csúszott felé, és gyengéden átölelte Soeunt.
A hosszúfülű polip volt az, amelyik úgy rejtőzködött, mint egy szikla.
Lassan felfedve karmazsinvörös testét, a polip mély, kedves hangon szólt.

– Kicsi Haenyeo, jól vagy?

Ez egy tengeri örvény volt, ami majdnem elnyelt téged az imént.
– Nagyon köszönöm, Polip.
Ha te nem lettél volna, nagy bajba kerültem volna.

– Tényleg? Én is gyorsan látni akarom Guryongot.
– Akkor először ki kell jutnunk ebből a labirintusszerű helyről.
Csak akkor érhetünk oda, ahol nincsenek örvények.
Ha bízol bennem, eljössz velem?

A polip kinyújtotta egyik hosszú karját Soeun felé.

Soeun egy pillanatig habozott,

majd határozottan megragadta a puha polipkart.

– Most kapaszkodj erősen.
Hogy találkozhassunk Guryonggal, el kell mennünk a barlangba.
Elviszlek oda.

Így hát, kézen fogva,

ketten átúsztak a labirintuson a barlang felé.

Végül megérkeztünk a kék barlanghoz,

ahol Guryong élt.
A barlang belseje vakító volt,

mintha csillagok hullottak volna,

és kagylók meg korallok tapadtak minden falra,

ami olyan pompássá tette, mint egy ékköves palotát.

Amikor Soeun rövid ideig habozott a bejáratnál,

egy nagy árnyék vetült elé.
A bálna volt az, a barlang őrzője.

"Keményen megdolgoztál azért, hogy idáig eljuss,
kicsi Haenyeo. Én vagyok a bálna, aki ezt a barlangot őrzi."

A bálna hangja mély és kedves volt.
És visszhangzott.

„Akkor hol lehet Guryong?
Elhoztam a kívánságteljesítő gyöngyöt.”

A bálna elmosolyodott, a gyöngyöt nézve.

„Találkozhatsz Guryonggal

a barlang legmélyebb részén. Kövess engem.”

Soeun kissé megijedt a sötét, hatalmas barlangtól.

Éppen amikor habozott, hogy beljebb menjen,

a hullámok fodrozódtak, és hallotta, hogy valaki közeledik.

„Hogy kerültél ide?”

Megfordulva meglátott egy holdhalat, egy heringet,

egy fülkagylót és egy polipot, amint felé siettek.